Tegnapelőtt éjjel valamelyik ismeretterjesztős adón láttam egy műsort, ami arról szólt, mennyire másképp nőnek föl a mostani gyerekek, mint a korábbi generációk. Egészen konkrétan azt boncolgatták, mennyire meg vannak fosztva a mai gyerekek a szabad játék lehetőségétől és ez vajon milyen módon befolyásolja a fejlődésüket és a későbbi boldogulásukat. Nem kell professzornak lenni, hogy felismerjük, az állandóan ellenőrzött, kalickába zárt gyerek nagy hátránnyal indul a többiekhez képest és elsősorban a társas kapcsolatok és a problémamegoldás terén lehetnek problémái. Nem is a következtetés lepett meg igazán, hanem azok a családok, akiket a műsorban bemutattak. Először egy átlagosnak tűnő család, két kisiskolás lánygyerkőccel, ahol a gyerekeket műholdas követőrendszer segítségével a nap minden pillanatában megfigyelés alatt tartják a szüleik. Reggel a gyerekek első dolga, hogy bekapcsolják a nyomkövetős mobiljukat és úgy indulnak suliba, apuci pedig otthon a számítógépén bármikor ellenőrizheti, merre járnak a lányai. Természetesen ha nagyon elengedem a fantáziámat, el tudom képzelni a dolog előnyét, de számomra a szülő-gyerek kapcsolat, a kölcsönös bizalom ilyetén "gépesítése" valahol rémes és idegen.
A másik tőlem nagyon távoli elveket valló család szintén két lányt nevel akiket egész álló nap egyik különfoglalkozásról a másikra hurcolnak, úgy hogy még leckét írni is csak a kocsiban van idejük. A hétvégéket pedig teljesen kitöltik a meccsek és versenyek, no meg a rengeteg utazás. Szuper dolog ha a szülőknek megvan a lehetőségük, hogy a gyermeküket a neki tetsző, a képességeinek, esetleg hiányosságainak leginkább megfelelő foglalkozásra járassák, de micsoda ötlet betáblázni az év 365 napját, és a gyerek napjának mind a 24 óráját a szülő (megvalósítatlan)álmait kergetve?
Tiszta nosztalgia fogott el amikor a 70-es, 80-as évekből származó felvételeket játszottak be, szabadon játszó, rollerező, bicikliző, kergetőző, mezítláb szaladgáló, fára mászó, birkózó, sarazó, hógolyózó, felfedezősdit, számháborút játszó gyerekekről. szerintem valahol ez a szabadság (vagyis szabadság-érzet) a gyerekkor lényege. Akkor is ha közben a felnőttek világa olyan amilyen, és a "sűrű, sötét erdő" valójában néhány bokor, a "versenypálya" a játszótér ösvénye, a "bunker" pár ócska kartondoboz, a "felfedezésre váró földrész" pedig a kert/park egyik sarka. Mégis, valami földöntúli élmény úgy játszani, hogy nem egy felnőtt irányít, nem fentről jövő szabályok, utasítások alapján kell "játszani", hanem szabadon, egymással egyezkedve, vitázva, próbálkozva, sokszor elbukva és újra felállva(felmászva :) ).
Igen, tudom, a világ olyan amilyen. Veszélyes is. De meg lehet találni a módját, hogy a gyerekek szabadnak és önállónak érezhessék magukat. Szerintem.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat! /József Attila/
Uff ;-)
