Éjjelre anyósnál ragadtam (részben közlekedési anomáliák, részben saját ötlet folytán) így kézenfekvő volt, hogy reggel első dolgunk legyen a kölkökkel anya és apa gyerekkorának téli fénypontja, a Vida-dombon szánkózás. Gyors öltözés és reggeli után már suhantunk is (vagyis Judit sétált, Öcsit meg húztam a szánon). A domb csodás, mint mindig, bár az aljában kialakított sportpálya sajnos rontott a szánkózhatóságán, de a kétoldalt létrejött játszóterecske komoly hiánypótló mű. Fiam hamar rájött, mekkora buli a kanyargós csúszdán ezerrel belehuppanni a szél által duplájára növesztett hóba. Ezzel a tevékenységgel vagy fél órán át elvoltak, aztán jöhetett a klasszikus "felcibáljuk a szánkót a domb tetejére, aztán csússz le". Vicces volt, mert Bogárhoz hasonlóan, a hófúvásban haladva bennem is a Delta főcíme idéződött fel ahogy próbáltam a kisebbik utódommal megrakott szánkót magam után vonszolva feljutni a baromi meredek domboldalon, lábszárközépig érő hóban, miközben a metszően hideg szél mindenáron meg akart akadályozni ebben....
A kölkök visongva élvezték, nekem a betevő nosztalgia-adag megvolt, minden jó, világbéke :)
Ami fura volt viszont, hogy bár abszolút hétvége volt, a széltől eltekintve szuper idő, csodás hóréteg, napsütés, egyetlen gyerekkel sem találkoztunk, se dombon, se az oda illetve a visszavezető úton. Amikor mi gyerekek voltunk alig vártuk, hogy essen a hó és mint az őrült rohantunk ki szánkózni, kora reggel, suli után vagy bármikor amikor lehetett. Elképzelhetetlen lett volna, hogy szombaton leesik egy tonna hó és vasárnap reggel néptelen a domb......
Változik a világ.
